Énekesek

Joanne Stefani Germanotta (Született: 1986. március 20.) művésznevén Lady GaGa egy amerikai énekesnő és dalszövegíró. Akon a szárnyai alá vette. Lady GaGa dalszövegíróként dolgozott a kiadónál, de véletlenül kiderült, hogy nem csak dalszerzőként, de énekesként is megállja a helyét, így Akon 7 hetet adott a bizonyításra. 2008. április 8-án jelent meg első dala amely a Just Dance címet kapta. A Miss Universe 2008 vietnami döntőjében meghívott előadó volt.

A new yorki Yonkersben született, olasz szülők gyermekeként. A katolikus Convent of the Sacred Heart School-ra járt, melyen Nicky és Paris Hilton is megfordult. Kislányként Cyndi Lauper és Michael Jackson volt a kedvence. 4 éves korára már tudott zongorázni. Húsz évesen megnyerte a Tisch School of the Arts Clive Davis programját. A Geelong Side clubban kezdett el énekelni. 2006-tól Rob Fusari producerrel kezdett dolgozni, tőle kapta művésznevét is, mely a Queen Radio Gaga c. slágerén alapszik. 2007 elején az Interscope szerződtette, mint dalszövegíró. Akonnel társult. Ezután Lower East Side DJ-vel dolgozott együtt, aki segített kialakítani a stílusát. 2007 augusztusában megjelent a Lollapalozzában.
2008. április 8-án adták ki első maxiját Just Dance címmel, NO5 lett a Hot 100-ban. 2008. október 28-án kiadta a The Fame c. albumát. 2008 decemberében bekerült a BBC Sound of 2009-be. 2009 májusáig a Pussycat Dolls-szal turnézik. 2009. január 12-én jewlentette be, hogy saját turnét fog kezdeni The Fame Ball Tour névvel, amit Dylan George Jeans szponzorál. 2009. február 8-án Grammy díjra jelölték a legjobb dance zeneszám kategóriában, de végül a Daft Punk nyert. 2009. márciusában várható következő albuma, a The Cherrytree Sessions.
Amikor Lady GaGa még kicsi volt, akkor Michael Jacksont és Cyndi Laupert énekelt kazettás magnójával, és az apukája a Rolling Stones és a Beatles ritmusára dobálta a levegőbe. A kislány a híres Upper West Side-i éttermekben az asztal körül táncolt, és a ropival úgy hadonászott, mintha az karmesteri pálca lenne. És ártatlanul, Éva-kosztümben köszöntötte az új bébiszitterét.

Nem csoda hát, hogy egy olasz New York-i családból származó kislányból olyan exhibicionista, többszörösen tehetséges, színészi hajlammal is megáldott énekesnő-dalszövegírónő lett, mint amilyennek ma ismerjük: ő Lady GaGa.

„Mindig is szerettem szórakoztatni az embereket. Kislányként amatőr színész voltam és az vagyok most is” – mondja a 22 éves Lady GaGa, aki a Lower East Side clubjaiban vált híressé a fülbemászó „Beautiful Dirty Rich” dance-pop dallal, és vad, színészi, gyakran ironikus fellépéseivel, melyeken sokszor a saját maga tervezte szerelést veszi fel, és ahol gyakran bikinire vetkőzik, hajsprayt gyújt lángra, és úgy táncol, mintha egy diszkógömb lenne.

„Mindig is szerettem a rockot, a pop zenéz és a színházakat. Amikor felfedeztem a Queent és David Bowiet, akkor jöttem rá, hogy mindhármat egyszerre tudom csinálni” – mondja GaGa, aki a Queen Radio Gaga c. dalából vette a nevét, és akinek divatpéldaképei Peggy Bundy és Donatella Versace. „Művészi példaképekként tekintek rájuk. Itt nemcsak a zenéről van szó. Fontos a fellépés, az attitűd, a kinézet, minden egyéb. Én ilyen művész akarok lenni és ezt akarom megvalósítani.”

A cél magasnak tűnhet, de ne felejtsük el azt sem, milyen művésszel van dolgunk: GaGa már 4 évesen hallás után játszott zongorán darabokat. 13 évesen írta meg első zongora-balladáját. 14 évesen clubokban játszott, mint pl. a New York-i Bitter End-ben éjszakánként, és nappal az osztálytársai piszkálták csípős, bizarr stílusáért a Convent of the Sacred Heart School iskolában, Manhattanben, ahová Nicky és Paris Hilton is járt. 17 évesen a világ 20 diákjainak egyike volt, akik korai felvételt nyertek a New York-i Egyetem Tisch School of the Arts művészeti iskolájába. 20-ik életévének betöltésével és más zenészeknek (mint pl. Pussycat Dolls vagy mások az Interscope-nál) szerzett dalszövegekkel, majd saját debütáló albumának megjelenésével Lady GaGának már csak a csillagos ég volt a határ.

„Művészként az a célom, hogy a világnak egy nagyon érdekes pop zenét nyújtsak” – mondja GaGa, aki minden zenéjét és dalszövegét saját maga szerezte, és albumán, a The Fame-en (A Hírnév; Streamline/Interscope/KonLive) a legtöbb szintetizátor-zenét maga játssza. „Az emberek teljesen el akarom kápráztatni egy nagyon cool pop zenével. A zene olyan, mint egy kanál cukor, és én vagyok a gyógyszer.”

A The Fame-en az embernek olyan benyomása van, mintha GaGa 2 rész dance-popot, egy rész elektro-popot és egy rész rockot kevert volna össze egy csipetnyi diszkóval és burleszkkel, majd ezt beleöntötte volna a világ formás martini-poharába, hogy mindenkit leitasson a Hírnevével. „A The Fame arról szól, milyen érzés híresnek lenni” – magyarázza az énekesnő. „A pop kultúra művészet. Nem leszel cool, ha utálod a pop kultúrát, ezért én is inkább átvettem, ezt hallhatod végig a The Fame-en. De ezt a hírnevet szét lehet osztani. Mindannyiótokat meg akarlak hívni a bulira. Azt akarom, hogy mindenki részese legyen ennek az életérzésnek.

A CD nyitó és első dala, a „Just Dance” felrázza a parkettát „vidám, L.A., celeb” stílusával. A hasonlóan megragadó „Boys Boys Boys”-ban GaGa szabadon rázza a ruhaujját. „Motley Crue ’Girls Girls Girls’ számának női változatát akartam megírni, de a saját ritmusomban. Egy olyan pop számot akartam, amit a rockerek szeretnek.”

A „Beautiful Dirty Rich” önemgismerésének, Lower East Side-i életének és kábítószeres és bulizós életmódjának idejét öleli fel. „Az az időszak, ez a dal a világ megismeréséről szólt” – mondja GaGa. „Amikor megéreztem művészetem hatalmát, sokkal jobban megszerettem, mint a bulizós életet, amit azelőtt éltem.” A „Paparazzi” első hallásra egy kamerához szóló szerelmes dalnak tűnhet, és tényleg, GaGa így viccelődik erről: „egy bizonyos szinten ez KOMOLYAN a paparazziknak udvarlásról és a hírnév utáni vágyról szól. De ezt nem kell teljesen komolyan venni. Ez az emberek mániájáról szól, hogy ezt elérjék. De egy fiú utáni vágy is benne van, aki szeret téged, és a küzdelem is a sikerért, a szerelemért vagy mindkettőért.”

GaGa szerelmes dalok iránti szenvedélye a lágyabb számokban mutatkozik meg, mint pl. a Queen-inspirálta „Brown Eyes” vagy az édes utolsó csókkal szakító párok dalában, a „Nothing I can Say (eh-eh)”-ben. „A ’Brown Eyes’ a legérzelmesebb szám az albumon” – magyarázza. „Az ’Eh Eh’ egy egyszerű pop dal egy új kapcsolatról és a régi barátoktól való elszakadásról.”

Az album új turnéján a rajongókat sokkal barátságosabban kezelik majd annál, ahogy ezt a hangosan kritizált 2007. augusztusi Lollapalooza shown vagy a 2008. márciusi Winter Music Conference fellépésén tapasztalhatták. „Ez a show lesz az elmúlt évek saját belvárosi fellépéseim jelmezes verziója. Sokkal finomabbra hangoltabb lesz, de a régebbi showjaim kedvenc elemei is benne lesznek, pl. a diszkógömb, a miniszoknya, a flitterek, és a rövid tőrök.”

Hosszú időbe telt, míg egy új pop énekesnő eljutott a zeneipar csúcsára, régies-füves gyökereivel, kudarcai ellenére kötelességeinek teljesítésével és önreklámozásával. Ez egy olyan popsztár felemelkedése, akit nem modell-válogatáson fedeztek fel, nem született híres családba, nem nyert TV-s dalversenyt, és nem szerepelt tini kábeltévés paródiában. „Én úgy csináltam, ahogy azt kell. New York minden clubjában játszottam, minden clubba berobbantam, minden clubban elbuktam, és művészként láttam magamat. Megtanultam, hogy kell művészként túlélni, a valóságban élni, hogyan kell elbukni, és rájönni, ki is vagyok én énekesnőként és fellépőként. És keményen is dolgoztam.”

GaGa végül kacsintva hozzáteszi: „és most megpróbálom megváltoztatni a világot flitterről flitterre.

Jennifer Lynn Lopez (spanyol helyesírás szerint López, becenevén J.Lo; New York, 1969. július 24.) amerikai énekes-színésznő, táncos és divattervező, producer. Karrierje során már jelölték Grammy illetve Golden Globe-díjra.

Jennifer a New York Bronx kerületében született, azon belül Castle Hillben. Szülei Puerto Ricó-i származásúak: édesanyja Guadalupe López (leánykori nevén Guadalupe Rodríguez), édesapja David López. Gyerekkora óta énekesnő és táncos szeretett volna lenni, ezért 19 évesen 1988-ban beiratkozott egy New York-i tánciskolába. Akkoriban Manhattani klubokba járt fellépni, ezzel kereste kenyerét. Lopez azonban ezzel nem elégedett meg: elkezdett szereplőválogatásokra járni, míg egyszer felfigyeltek tánctudására, így megkapta az egyik mellékszerepet az In Living Color című amerikai vígjátéksorozatban 1991-ben. Itt egy úgynevezett „Fly Girl”-t alakított. Ezt megelőzően már láthattuk Mc Hammer U Can’t Touch This című 1987-es videoklipjében táncolni. Jennifernek az áttörést Janet Jackson egyik videoklipje hozta meg, mikor szerepet kapott az 1993-as That’s the Way Love Goesban, majd az ezt követő világ körüli turnén is ott táncolhatott Janet Jackson mellett.

Zenei pályafutása

Jennifer zenei karrierje 1998-ban kezdődött, amikor a Sony leszerződtette egy önálló album kiadására. Az énekesnőt olyan producerek vették szárnyuk alá, mint Rodney Jerkins, vagy Cory Rooney. A két sikerproducer segítségével Jennifer zenei karrierje beindult. Első lemeze az On the 6 rögtön az amerikai Top 10-ben debütált, a megjelenését követően Jennifer a legnagyobb latin előadók, úgymint Ricky Martin és Enrique Iglesias riválisává vált.

On the six (1999)

Lopez debütáló albuma az On the 6 1999. június 1-jén jelent meg és rögtön a Billboard 200-as lista első 10 helyezettje közé került. A cím a Manhattant és Bronxot összekötő 6-os metróról lett elnevezve, mivel Jennifer ezzel a szerelvénnyel járt fiatalabb korában tánciskolába.) Az első kislemez az If You Had My Love a Billboard Hot 100-en első lett. A Waiting for Tonight szintén a top 10-be került be. Az albumon szerepelt egy spanyol nyelvű duett Marc Anthony-val is a No Me Ames. Annak ellenére, hogy a dalt hivatalosan nem adták ki, a szám a U.S. Top Latin Songs listán első helyezést ért el. A harmadik kislemezben a Feelin’ So Goodban Big Pun és Fat Joe működött közre, azonban a dal csak mérsékelt sikert aratott. Az utolsó kislemezt a Let’s Get Loudot Grammy-díjra jelölték 2001-ben a Legjobb dance felvétel kategóriában. A Waiting for Tonightot az előző évben jelölték ugyanebben a kategóriában.A No Me Ames is begyűjtött két Latin Grammy-jelölést 2000-ben a Legjobb pop vokális előadás duó vagy csapat által és a Legjobb videoklip kategóriákban.

Az albumból 7 milliót adtak el világszerte, és ezzel Jennifer világsztár lett.

J.Lo (2001)

Második nagylemeze, a J.Lo 2001. január 23-án jelent meg és a Billboard 200-as lista első helyén debütált. Amikor filmje a Szeretném, ha szeretnél szintén első helyezést ért el Lopez lett az első színész-énekes, akinek albuma és filmje ugyanazon a héten csúcspozíciót tudott produkálni. Az album első kislemeze a Love Don’t Cost a Thing Amerikában a 3., Angliában az 1. helyig tornázta fel magát. A Play volt soron következő dal, ami a top 20 közé került a Billboard Hot 100-en. A következő kislemezek szintén sikeresek lettek: az Ain’t It Funny Európában aratott, míg az I’m Real Amerikában lett első. A dalok sikerein felbuzdulva Jennifer segítségül hívta Irv Gottit és Ja Rule-t, hogy átkeverjék a számokat, így születtek meg az I’m Real és az Ain’t It Funny Murder Inc. remix változatai. Mindkét szám több hétig vezette a Billboard Hot 100-et. Ezt követően az énekesnő 32. születésnapján újra kiadta az albumot az I’m Real remixváltozatával.

J to tha L-O!: The Remixes (2002)

A J. Lo album sikerén felbuzdulva az énekesnő úgy döntött, hogy piacra dobja az album remix változatát is, ami 2002. február 5-én jelent meg. A lemez rögtön a Billboard 200-as lemezeladási lista első helyén debütált, és ezzel az eredménnyel ez lett az első remixalbum a zenetörténelem során, ami az említett lista első helyén nyitott A lemez készítői között volt P. Diddy, Fat Joe és Nas is. A korongra ritka dance és hip hop remixek kerültek fel a korábban kiadott kislemezekről. Ez a mindmáig negyedik legsikeresebb remixalbum Michael Jackson Blood on the Dance Floor: HIStory in the Mix, The Beatles Love és Madonna You Can Dance című albumai után.

This Is Me… Then (2002)

2002. november 26-án jelent meg harmadik stúdióalbuma This Is Me… Then címmel. Az album a 2. helyezést ért el az amerikai Billboard 200-as listán. Négy kislemez került kimásolásra róla, elsőként a Jenny from the Block, amely Amerikában harmadik lett, második kislemezként jött ki az All I Have, LL Cool Jvel, ami több hetet töltött a Billboard Hot 100 lista csúcsán, a harmadikként jelent meg az I’m Glad. Az album negyedik kislemeze a Baby…I Love You lett. A This Is Me…Then érdekesége, hogy tartalmaz egy feldolgozást, a You Belong To Me-t, ami egy 1978-as Carly Simon szám feldolgozása.

Az I’m Glad című dal videoklipje az 1983-as Flashdance című filmet dolgozta fel, és ami perhez is vezetett szerzői jogokra hivatkozva. A pert később ejtették.

A lemezből 6 milliót példányt adtak el világszerte, ebből Amerikában 2,5 millió fogyott.

Rebirth (2005)

3 évet kellett várni a rajongóknak, így a Rebirth című negyedik Jennifer Lopez album 2005. március 1-jén megjelenjen. A sikeres debütálás ellenére (#2 Amerikában, #1 Svájcban) a lemez nem lett túl sikeres, azonban elérte a platinalemez besorolást az USA-ban. Első kislemeze a Get Right Európában tarolt: szinte minden országban a Top 10-ben landolt, Angliában az első helyet is elérte. Ez lett ezzel ott a második első helyezést elért dala. Amerikában ezzel szemben csak a 12. helyig jutott. Az album második kislemeze, a Hold You Down még ennél is rosszabbul szerepelt a listákon: Amerikában csak a 64. helyig jutott. Nagyobb sikert aratott azonban Ausztráliában, ahol 17. lett, és Angliában, ahol 6. Az albumból összesen 3,3 milliót értékesítettek, Amerikában ebből 1,1 millió fogyott el.

Como Ama una Mujer (2007)

A Como Ama una Mujer 2007. április 7-én jelent meg. A CD kizárólag spanyol nyelvű dalokat tartalmaz, többnyire balladákat. Az első kislemez az albumról a Qué Hiciste („Mit tettél?”), amely több országban is remekül nyitott, például Magyarországon rögtön a 6. helyen, ezzel ez lett az év legjobban startoló dala. A Qué Hiciste az első spanyol dal a világon, amely első tudott lenni az amerikai MTV TRL című műsorban.

Brave (2007)

Jennifer 2007-ben tért vissza az ötödik angol nyelvű albumával. A produceri munkákat ezúttal Midi Mafia, J. R. Rotem, Lynn és Wade és Ryan Tedder látta el. Az első kislemez a Do It Well címet viseli. A szám bejutott a Top 10-be Brazíliában, Olaszországban, Bulgáriában és a Top 20-ba Angliában, Lengyelországban és Ausztráliában. Az USA-ban azonban csak a 31. helyet tudta megszerezni. Sikerült vezetnie a Billboard-os Hot Dance Club Play listát is. Ahogy a Hold It Don’t Drop It-nak is.

A 2. klip a Hold It Don’t Drop It című számhoz készült. Ez a dal azonban korlátozott megjelenést kapott, csak Európa egyes részein jelent meg, az USA-ban nem adták ki. A pozitív kritikák ellenére csak a 72. helyet érte el Angliában, 4. lett Olaszországban. A kevésbé sikeres szereplésekhez az is hozzátartozik, hogy törölték a maxi fizikai megjelenését Lopez terhessége miatt. A dalhoz készült videót terhessége alatt vették fel.

A 3. kislemeznek a Brave című címadó dalt tervezték, de a Brave album alacsony fogyása miatt ezt elvetették. Ennek ellenére kitűnő eredményeket ért el a dal klip nélkül is néhány listán. Bulgáriában a 19. lett, az orosz hivatalos listán a 7., Dél-Koreában 1. is tudott lenni (itt több mint 22 hétig volt a Top 5-ben).

Love? (2010)

Jennifer vendégszerepelt Marc Anthony 2004-es albumán. A házaspár egy duettet vett fel Anthony új lemezére, melynek címe Escapemonos lett. Ezt a dalt a 2004-es Grammy-díj átadón élőben előadták.

Kisebb szünet után 2006 elején tért vissza egy új dallal LL Cool J, amelyben ismét Jennifert hívta segítségül, így született a Control Myself, amely 2006. február 1-jén jelent meg. A dal az All Have-vel ellentétben egy pörgös szám, Amerikában a 4. Angliában 2. lett a listákon.

A Bon Jovi amerikai rockegyüttes, melyet 1983-ban alapított John Francis Bongiovi Jr., művésznevén Jon Bon Jovi Sayreville-ben (New Jersey).

Az alapító tagok: Richie Sambora – gitár, David Bryan – billentyűs, Alec John Such – basszusgitár, Tico Torres – dobos.

A zenekar a pop-metál stílus megalkotója, egyben annak legnagyobb sikert elért képviselője. A Def Leppard hangos, de dallamos metáljának és Bruce Springsteen (John Bon Jovi egyik példaképe) munkásosztálybeli érzékenységének összedolgozásával létrehozták a hard rock vonzóan melodikus, egyben professzionális változatát, mely hallgatható lett úgy a tizenévesek, mint a háziasszonyok számára. Sikerüknek több titka is volt, szorgalmukon kívül részben az, hogy kiváló dalszerzőkkel dolgoztak, és az általuk írt dalokat, elsősorban az erőteljes balladákat megfelelően reklámozva sikerre vitték, s ezzel olyan trendet indítottak el, amely az elkövetkező évtizedben meghatározója lett az élvonalbeli hard rocknak és metálnak. Szintén ügyesen éltek azzal az adottsággal, hogy énekesük, Bongiovi kifejezetten fotogén alkat. Ezért videoklipjeik szerkezetükben egyszerűek, színpadi előadásra építettek voltak, hogy kiemeljék Bongiovi külsejét. Ezek az ötletes praktikák adták a felhajtóerőt a multi-platinalemez eléréséhez az 1986-os Slippery When Wet és az 1988-as New Jersey albumoknak, miután az első két lemezük csak mérsékelt sikert hozott az együttes számára. Az együttes a ’90-es évek alatt sikeres stílusbeli váltást hajtott végre a metáltól eltávolodva az egyszerű aréna rock és a nagy balladák irányába.

2006-ban a Bon Jovi elnyerte a Grammy-díjat a “Legjobb country duett” kategóriában a Jennifer Nettles country-énekesnővel közösen előadott “Who Says You Can’t Go Home” dallal, amely a Billboard magazin “Hot Country Songs” slágerlistáján is első helyig jutott. Emellett a Crush, a Bounce és a Lost Highway lemezeikért többször is jelölték őket Grammy-díjra.

Az együttes tizenegy stúdióalbumot adott ki, melyek közül kilenc elérte a platinalemez státuszt. 19 kislemezük került be a Top 40-be a Billboard Hot 100 listán, ebből négy elérte a #1 pozíciót (“You Give Love a Bad Name”, “Livin’ on a Prayer”, “Bad Medicine” és “I’ll Be There for You”). A Billboard 200 ranglistán is a Bon Jovi tartja a rekordot a Slippery When Wet albummal, amely a hard rock lemezek közül a leghosszabb ideig tudott folyamatosan az első helyen maradni. Szintén ők büszkélkedhetnek a legtöbb Top 10 kislemezt adó hard rock albummal, a New Jersey album öt slágerével. Megjelent még egy élő felvételekből összeállított, két gyűjteményes és két greatest hits albumuk. Az elmúlt 27 év során több mint 120 millió albumot adtak el világszerte, ebből az USA-ban 34 milliót. Rajongótáboruk három generáció tagjait foglalja magában.

Bongiovi kamaszkorának javát az iskola helyett barátjával, David Bryan Rashbaummal együtt rock & roll zenéléssel és énekléssel töltötte helyi zenekarokban. Vele alapította meg első együttesüket, az Atlantic City Expressway-t (a New Jersey-i autópálya után elnevezve), mellyel New Jersey klubjaiban léptek fel. Bongiovi játszott a John Bongiovi And The Wild Ones-ban is, valamint sok időt töltött az unokatestvére, Tony Bongiovi tulajdonában álló, híres New Yorki hangfelvétel-készítő stúdióban, a Power Station Studioban, ahol takarítói munkája mellett lehetősége nyílt demok készítésére is ismert zenészek együttműködésével (pl. Aldo Nova).

1983-ban Bongiovi elment a helyi rádióállomásra, a WAPP 103.50 FM-be Lake Success-ben (NY). Beszélt John Lassmannal, a promóciós igazgatóval, aki elfogadta a “Runaway” című dalának demoját a kiadó által a helyi tehetségekkel készített gyűjteményes lemezen való megjelentetésre. A demot Bongiovi stúdió-zenészekkel vette fel.

A “Runaway”-t játszani kezdték a New York-i térségben, majd hamarosan más, nagyobb piaccal rendelkező testvérállomások is átvették, és a WAPP fellépési lehetőséget is ajánlott Bongiovinak. Ezen a ponton Bongiovi saját zenekar szervezésébe kezdett, felismervén azt, hogy a további eredmények eléréséhez állandó csapatra van szüksége. Felhívta Rashbaumot, aki kapcsolatba lépett Alec John Such-al, és bevonta szomszédját, a gitáros Dave Sabo-t (őt Bongiovi hamarosan lecserélte Richie Sambora-ra), valamint Tico Torres-t.

Csatlakozása előtt Richie Sambora Joe Cocker-rel turnézott együtt a “Mercy” nevezetű bandában, és még eközben kapott hívást egy meghallgatásra a “Kiss” zenekarhoz. Richie szintén közreműködött a “Message” banda Lessons című albumán. A “Message” eredetileg Led Zeppelin Swan Song Records-jához volt szerződtetve, bár az albumot sosem adták ki.

Tico Torres is tapasztalt zenész volt; felvételeket készített Miles Davis-szel, és élőben zenélt az “Operaház fantomjában”, a The Marvelettes-szel és Chuck Berry-vel. 26 felvétel elkészítésében működött közre, és korábban részt vett a Franke and the Knockouts felvételeinek elkészítésében is (egy Jersey-i banda, a korai 1980-as évekből).

David Bryan kilépett az első együttesből, amit ő és Bongiovi alapítottak, és főiskolára ment tanulni. Hamarosan rájött, hogy egész idejét a zenélésnek kívánja szentelni, így végül átment a Juilliard Schoolba, a New Yorki zenei iskolába. Amikor Bongiovi felhívta barátját a hírrel, hogy új bandát alapít, és kilátásban van lemezszerződés is számukra, Bryan félbehagyta tanulmányait, és csatlakozott hozzá.
A Bon Jovi felállása, mely nem változott egy évtizedig, a következő volt:

• Jon Bon Jovi – ének, gitár, szájharmónika
• Richie Sambora – gitár, háttérvokál, talkbox
• David Bryan – billentyűk, szintetizátorok, háttérvokál
• Tico Torres – dobok, cintányérok, ütőhangszerek
• Alec John Such (1983-1994) – basszusgitár, háttérvokál

Az 1980-as évek

Amikor összeállt a zenekar, bemutatókon, és helyi tehetségek számára biztosított eseményeken léptek fel. Egy ilyen alkalommal figyelt fel rájuk 1983-ban New Yorkban Derek Shulman, aki leszerződtette a Bon Jovit a Polygram-hez. A zenekar neve eredeti szándékuk szerint Johny Electric lett volna, baráti tanácsra, némi vonakodás után követték az akkor már híressé vált Van Halen példáját a név kialakításában. Shulman javaslatára Bongiovi is átalakította nevét, hogy angolosabb hangzása legyen, valamint Rashbaum is ekkor hagyta le családnevét, második keresztnevét használva helyette.

Az együttes előzenekarként játszhatott a ZZ Top Madison Square Garden-i koncertjén. Amikor a népszerű American Bandstand zenei TV-műsorban bemutatkoztak, az MTV leadta első klipjüket. Ezek a fellépések lehetőséget adtak a zenekar számára stabil rajongói kör kialakítására még első lemezük megjelenése előtt.

Új menedzserük, Doc McGhee segítségével, 1984. január 21-én kiadhatták bemutatkozó albumukat, a Bon Jovit. Az Egyesült Államokban aranylemez lett belőle (több mint 500.000 eladott példánnyal). A “Runaway” c. kislemez volt az együttes első Top 40-es slágere, mely a 39. helyet érte el a Billboard Hot 100-en. A lemez megjelenése után turnéra indultak, előzenekarként vettek részt Európában a Scorpions és a Kiss koncertjein.

1985 áprilisában megjelent második albumuk, a 7800° Fahrenheit. A rádiókban főleg az “In And Out of Love”, az “Only Lonely” és a “Silent Night” c. dalakait játszották, feltűnt még a “The Hardest Part Is The Night” is. Bár az album hatalmas sikert aratott a rajongók körében, szakmai körökből mégis inkább negatív kritika érte. A kritikusoknak nem tetszett a jólfésült külső a hard-rock zenekarnál, sem a dalok stílusa, mely szerintük közelebb állt a pophoz, mint a metálhoz. Ekkor a Monsters of Rock koncertjein léptek fel Angliában.

Érdekesség, hogy ezen album borítóján már fellelhető a Bon Jovi karaktertípus, ami az 1990-es és a 2000-es években már másképpen néz ki. A Bon Jovi albumon csak egy egyszerű, aranysárga színű felirat van. S mivel az előadó és az album címe megegyezik, ezért célszerű – és elég – volt csak egyszer kiírni azt. A Bon Jovi ’80-as és ’90-es évekbeli betűinek típusát azok hegyeinek kiemelése, hegyesítése jellemzi, ezért ez teljesen egyedi, de nem olyan nehezen utánozható is egyben. Ami csak a ’80-as években kiadott albumokra jellemző, az az a kicsi rombusz a “BON” és a “JOVI” között. Aki nem ismeri még a bandát, és nevének helyesírását, az könnyen azt hiheti, hogy az egy kötőjel. Pedig valójában csak szépítésül került oda, tehát kizárólag díszként volt szerepe. Ez a motívum az 1990-es évekre már eltűnt; legjobb példa erre az 1992-ben kiadott Keep The Faith című lemezen lévő Bon Jovi felirat. A 7800° Fahrenheitén ez kék, a Slippery When Wetén piros, a New Jersey-én pedig enyhén sötétesbarna. A ’90-es években 3 általuk kiadott albumokon: a Keep The Faith borítóján fehér a Bon Jovi felirat, a Cross Roadén piros, a These Days-én szintén fehér.

Harmadik lemezük 1986. augusztus 18-án jelent meg, Slippery When Wet címmel. Tapasztalataik és a kritikák alapján változtattak módszereiken, mely végül meghozta a zenekar számára a remélt sikert. Az első fontos újítás Desmond Child profi dalszerző bevonása volt, a második pedig az, hogy helyi, New Jersey-i és New Yorki tizenéveseket kértek fel a megírt 30 dal meghallgatására, és visszajelzéseiket felhasználva alakították ki a lemez felépítését. Az első kislemez, a “You Give Love a Bad Name” lett az együttes első No.1 dala a Billboard listán. Az ezt követő kislemez, a “Livin’ On A Prayer” szintén elérte a legjobb helyezést, majd négy megőrizte első helyét. Az album harmadik kislemeze, a “Wanted Dead or Alive” a 7. helyen végzett Billboard listán. Az énekes, Jon Bon Jovi kamerabarát, vonzó külsejének felhasználása szintén segítette a zenekart sikerei elérésében. A tizenévesek szobái, szekrényei tele voltak ragasztva az együttes posztereivel, és az MTV is szívesen dolgozott velük, számos, élő koncertjeiken készült felvételüket adták le. 1987-ben a Slippery When Wet lett a Billboard szerint a lemagasabb példányszámban eladott lemez, és a „Livin’ on a Prayer” nyerte el a legjobb színpadi előadás díját az MTV Video Music Awards díjkiosztón. Az együttes szintén elnyerte a legjobb pop/rock együttes díját az American Music Awards díjkiosztón, és a közönségszavazatok alapján ők lettek a legjobb rock zenekar is abban az évben. A Slippery When Wet koncertkörút során több mint 200 előadást tartottak. A lemez 1986. augusztus 18-ai megjelenése óta több mint 26 millió példányban kelt el világszerte.

A Bon Jovi új albuma, a New Jersey készítésekor a Slippery When Wetnél alkalmazott, és bevált módszereket használta. A lemez 1988. októberében jelent meg. Az első kislemez, a „Bad Medicine” két hétig volt a Billboard első helyén. A további három kislemez – a „Born to Be My Baby”, „I’ll Be There for You”, „Living in Sin” – szintén feljutott az első 10 helyzett közé. Az együttes 1989-90-es turnéja során több mint 150 koncertet adott. Részt vettek a Moszkvai Béke Zenei Fesztiválon is. A 16 hónapos koncertkörút végére a tagok fizikailag, mentálisan és érzelmileg is kimerülten tértek haza. A zenekarnak nem voltak világos tervei a folytatást illetően.

Az 1990-es évek

1990-92-ben a tagok saját útjukat járták. Jon Bon Jovi (Blaze of Glory) és Richie Sambora (Strangers in Town) sikeres szólólemezeket adtak ki. Jon Bon Jovi elégedetlen volt a zenekar körüli status quoval, ezért 1991-ben elbocsátotta az együttes managerét (Don McGhee), pénzügyi tanácsadóit, és az őket képviselő ügynököket. Saját kezébe vette ügyeik intézését, összegyűjtötte a tagokat, és az együttes stúdióba vonult, hogy új lemezt készítsenek. Munkájuk eredményeként 1992. november 3-án kiadták következő albumukat, a Keep The Faith-t. A dalok szövegeikben és zenei kidolgozottságukban jelentős fejlődést mutattak, mellyel – méltán – sikerrel tudták átvezetni a Bon Jovit a ’90-es évek változó zenei ízlésvilágába úgy, hogy közben nem veszítették el saját hangzásukat. A jól lebonyolított stílusváltás eredményeképp a Bon Jovi volt az egyetlen olyan amerikai pop-metál zenekar, amely meg tudta őrizni rajongóit. A zenén túl az együttes arculata is megváltozott. Elhagyták a 80-as évek díszes ruháit a feszes leggingsekkel és loboncos hajjal, és a továbbiakban mellőzték a kirívó külsőségeket (emlékezetes Jon Bon Jovi frizuraváltása, mely helyet kapott a CNN híreiben is). A lemezről két szám, a „Keep The Faith” és a „Bed of Roses” ért el top 10-es helyezést a listákon. A rajongótábor kedvencei az „I Believe” és a „Dry County” voltak. A lemez promótálásának céljából néhány alkalommal ismét felléptek azokban a kis New Jersey-i klubokban, ahol a zenekar indulásakor jártak. Szintén szerepeltek az MTV Unpluggedban 1992-ben, az American Music Awards-on és a Saturday Night Live-ban 1993 elején.

1993-ban megjelent az első greatest hits lemezük, a Cross Road. Ezen a korábbi sikerek mellett két új dal, a „Someday I’ll be a Saturday Night” és az „Always” szerepelt, mely utóbbi Európában első helyezést ért el a listákon, és hat hónapot töltött a top 10 között a Billboard Hot 100-en az USA-ban, így az együttes egyik legsikeresebb dala lett.

1994-ben a The Cowboy Way mozifilm zenéjéhez írtak egy dalt, „Good Guys Don’t Always Wear White” címmel, melyet az azévi MTV Music Awards díjkiosztón is előadtak. Ebben az évben lépett ki Alec John Such az együttesből. Utódja – nem hivatalos tagként, mivel a megmaradt négy tag Such és munkássága iránti tiszteletből úgy döntött, hogy hivatalosan nem pótolják őt – Hugh McDonald lett, aki korábban a Runaway-felvétel basszusgitárosa volt.

1995-ben a Bon Jovi, hogy hangsúlyt adjon új korszakának, addigi legnagyobb turnéjára indult, mely során 38 országban 177 koncertet adott. A turné idején adták ki hatodik studiólemezüket, a These Dayst, mellyel elnyerték az MTV Music Awards Best Rock díját. Az egyetlen kislemez a „This Ain’t a Love Song” világszerte sikeres lett. Talán a legismertebb, három estés koncertjük, amit még az album megjelenése előtt adtak 1995. június 25-én, a londoni Wembley Stadionban volt.

A koncertkörút után két év pihenőt tartott a zenekar, ez alkalommal előre közösen megegyeztek a szünettartásban. Ebben az időszakban más tevékenységekkel foglalkoztak a tagok. Jon Bon Jovi (Destination Anywhere), Sambora (Undiscovered Soul) és Bryan (Under a Full Moon) szólólemezeket adtak ki, valamint Jon színészkedett, Bryan pedig musicaleket írt és hangszerelt. Tyco festészettel és szobrászattal foglalkozott, elismerést szerezve mindkét területen. 1999-ben kezdtek ismét dolgozni, a „Real Life” című dalukkal jelentek meg, melyet az EDTV c. filmhez írtak (Bryan később csatlakozott az együtteshez, mert ekkor még ujj-sérüléséből gyógyult).

2000-től napjainkig

2000-ben jelent meg a Crush, a Bon Jovi hetedik studióalbuma. Kislemezei, az „It’s My Life”, „Thank You For Loving Me”, „Say It Isn’t So” mind hatalmas sikert arattak, és az együttesnek sikerült egy újabb, fiatal generációt bevonni rajongótáborába. A lemez több mint több mint 8 millió példányban kelt el, és két Grammy jelölést hozott a zenekar számára. Az „It’s My Life” elnyerte a VH-1 Music Awards díját „kedvenc videoklipem” kategóriában. Az együttes ezt követően ismét éveken át tartó turnékörútra indult.

2001-ben a turnézás idején adták ki első – teljes pályafutásuk során felvett – koncertfelvételekből összeállított lemezüket, melynek címe One Wild Night Live 1985-2001. A lemezt 2 milliós példányszámban adták el. A Crush és One Wild Night turné végeztével az együttes rövid pihenőt tervezett tartani következő lemezük készítése előtt, azonban a 2001. szeptember 11-i események megváltoztatták terveiket. Számos megemlékezésen és az áldozatok családjainak megsegítésére szervezett adománygyűjtő koncerten vállaltak fellépést.

2002-ben jelent meg nyolcadik studiólemezük, a Bounce (a cím nem csak arra utalt, hogy az USA képes felépülni a 2001-es eseményekből, de magát az együttesre is, mely újra és újra meg tudott újulni pályafutása során). Az anyag hangszerelésében visszatért a Bon Jovi gyökereihez, amit a rajongók jól fogadtak, viszont a kritikák – hasonlóan az első lemezekhez – ismét lehúzták a hagyományokat követő, egysíkú stílus miatt.

2003-ban a Bounce turné után új projektbe kezdtek: élő, akusztikus felvételekből szándékoztak gyűjteményes lemezt készíteni, míg végül annyira belemerültek a munkába, hogy 12 korábbi slágerüket teljesen átdolgozták, újraírták és újra felvették. Az album This Left Feels Right címmel jelent meg 2003 novemberében.

2004-ben CD csomagot adtak ki 100,000,000 Bon Jovi Fans Can’t Be Wrong címmel. A csomagban egy DVD és négy CD volt, 38 kiadatlan és 12 ritka felvétellel. A kiadvány az együttes fennállásának 20. évfordulójára szánt megemlékezés, illetve annak jelzése volt, hogy pályafutásuk során 100 millió Bon Jovi lemezt adtak el.

Have a Nice Day lemezük 2005-ben jelent meg, melyet ismét sikeres turnéval népszerűsítettek. Első kislemezük a „Have a Nice Day” volt, melyet a “Who Says You Can’t Go Home” követett. Ennek duett változatát a következő évben kihozták az USA-ban, melyet Jon Bon Jovi Jennifer Nettles-el adott elő. 2006. májusában a Bon Jovi lett az első rock & roll zenekar, mely első helyezést ért el a Billboard Hot Country listáján. Még abban az évben a NASCAR Daytonai futamán szerepelt a Bon Jovi, mely az első ilyen fellépésük volt. 2007-ben Jon Bon Jovi és Jennifer Nettles elnyerték a duettel a Grammy díjat a Best Country Collaboration with Vocals kategóriában. Az együttes pedig a közönségszavazatok alapján kapta meg a Best Rock Song díját ugyanezért a dalért.

Követve korosodó rajongótáboruk változó zenei ízlését, és a hatalmas sikert szem előtt tartva, melyet a country műfajába tett látogatásuk hozott, 2007-ben saját rock stílusukat countryzenei hatásokkal erősen átitatott, egyfajta műfaji keresztezésre épített lemezt adtak ki, a Lost Highway-t. Kísérletük osztatlan sikert aratott, koncertjeik telt házasok voltak világszerte. Három kislemez jelent meg az albumról, a „(You Want to) Make a Memory”, a „Lost Highway”, és egy duett LeAnn Rimes-szal, a „Till We ain’t Strangers Anymore”. Ez utóbbi több country díjra kapott jelölést, és elnyerte a CMT díját a Collaborative Video of the Year kategóriában 2008-ban. A Lost Highway turné hozta a legnagyobb bevételt az együttes fennállásának történetében. A turné során forgatócsoport kísérte az együttest, a felvételekből Phil Griffin rendezésében készült filmet 2009-ben adták ki When We Were Beautiful címmel. Szintén 2009-ben Andy Madadian iráni énekessel elkészítették a „Stand by Me” c. dal duett változatát, így szándékozták kifejezni együttérzésüket az iráni politikai zavargások miatt szenvedők iránt. 2009. november 10-n jelent meg 11. stúdióalbumuk, a The Circle. A lemez az első helyen nyitott a Billboard Hot 200-en, az első héten 163 000 példány fogyott belőle. A Bon Jovi visszatért a rock & rollhoz. A lemezhez kapcsolódó turné 2010. február 19-n indult, a The Circle Tour névvel. Több, mint 30 országban 144 koncertet adtak. A turné 2011. július 31-én ért véget a portugáliai koncerttel.

2010-ben a Bon Jovinak volt a legnagyobb koncertbevétele a világon. (201,1 millió dollár=42,5 milliárd Ft)